2013 - Hun van a cucc? Azt a mindenit, de jó régen írtam már ide... Arra a kérdésre (ha bárki feltenné), hogy 'miért?', egy egyszerű 'nemtom' válasszal tudnék szolgálni.

Gondolkodhatnék okokon jómagam is, de minek? A tényen, hogy szartam a blogomra - nem változtat. Érdekes, hogy most az év utolsó napján eszembe jutott, ugyanakkor nem meglepő: ilyenkor az ember az átlagosnál hajlamosabb arra, hogy számba vegye az elmúlt év eseményeit és elgondolkozzon a történteken. Én is ezt teszem...

Voltam Frankfurtban az év elején, bár majdnem nem lett belőle semmi, a Lufthansa folyamatos járattörlése miatt - kemény, havazós tél volt, láttam Európa legmagasabb felhőkarcolóinak egyikét ott, nem egy nagy etwas (ha már német) így külsőleg, de mégiscsak egy kuriózum. Ja, de miért is voltam ott: Lean Six Sigma tréning, Green belt szint - kár hogy nem lett belőle semmi. Bukás. Márciusban megint bukás, ismét a munkahelyemen lettem kegyvesztett, kisebb idegösszeomlás, hirtelen súlyvesztés, de az a fasza gyerek, aki a padlóra küldés után még feláll. Na ezért nem vagyok én fasza gyerek, mert míg a bíró leszámolja a tízet, addig engem a gravitáció a földön tart. Kábé olyan 43-ig számolt volna a bíró, amikor végre felálltam és tántorogva a ködbe vesztem. Mindegy, a dolgok nem véletlenül történnek az emberrel, kivárom, míg egyszer megtörténik az AHA élmény. Még szerencse, hogy el voltam foglalva egy jóval kedvesebb eseményre való felkészüléssel, így nem volt időm siránkozni a nyavalyáimon, ami nagyon hasznos így utólag belegondolva. Na mindenesetre akárhányszor a sors az ostorával véres csíkokat húz a lelkemen, nem fogok minden alkalommal egy esküvői szervezkedésbe menekülni. Igen. Június kellős közepén megházasodtam. Soha többé nem fogok, ezt ígérem, de nem azért, mert ez nekem annyira megterhelő volt, vagy macerás, vagy nyűg - nem, pont ellenkezőleg. Életem szerelmével összekötöttük az életünket, és egy nagyon szép nap volt, és mindig is életem egyik legszebb napja lesz. Mondhatnám azt is, hogy tető alá hoztuk, mivel az eddigi bérelt tető és az azt támasztó falak tragikus hirtelenséggel elszálltak volna a fejünk felől, ha nem döntünk hasonlóképpen drasztikus gyorsasággal, és nem tesszük rá a tenyerünket. Most tizenöt évig rajta kell tartanunk a hitellel bélelt kis kezünket, különben mehetünk a Margit híd alá. De csak azért oda, mert olyan szépen felújították, jó a közlekedés, közvetlen elérhető egy viszonylag békés és zöldövezettel tarkított sziget... Na, a lényeg, hogy a közös életünk első szögbeverése (nász) után egyből lakás- és hiteltulajdonosok lettünk, csodálatos dolog, hogy az utóbbi mulandó (ezt utólag a helyesírás-ellenőrző javította, én aszittem' ez hosszú ú-val van.. na mindegy). A papírmunka útvesztőjében, hogy ne tévedjünk el, elmenekültünk egy szigetre (Szardínia - nászút), hogy egy kicsit az év eddigi eseményzuhatagából kizökkenjünk és megpihenjünk mindketten. Nem eresztem bő lére, de a választott helyszín nem volt a legtökéletesebb, ugyanakkor azért fogjam már be a pofámat, mert ooooolyan szép helyeken is jártunk, és nem kellett mással, csak magunkkal törődni, úgyhogy tényleg ne nyígjak már, az isten szerelmére. Az év hátralévő része arról szólt, hogy egyengettük kis házaséletünket, csinosítgattuk, korszerűsítgettük régi-új otthonunkat. A munkahely lassan már tényleg a második otthonom lett eközben, és felért néha egy olyan nemkívánatos rokonnal, akit elküldesz az anyjába az egész pereputtyával együtt, de hát mutasson nekem valaki egy olyan multicéget, ahol minden szép és jó (Google-nál dolgozó olvasók kíméljenek). Szóval ha szar is volt néha és konkrétan szétb***ott az ideg a sok 'nagy-az-isten-állatkertje-lakója' típusú elvetemült egyéntől, akivel a sors összehozott (és még fog is ezután), nyaelni tudni kell, elvégre az, hogy jól élsz, nem az államnak köszönheted, hanem a munkáltatódnak (na jó meg egy picit talán magadnak is). Év végén a szülinapom lázasan telt, már majdnem a karácsonyom is, de szerencsére meg tudtam állni egy picit most, és hagytam magamnak időt arra, hogy regeneráljam a lelkem és a testem is, így most állok a földön és nézem, ahogy az óra kismutatója idén utoljára közelít a tizenketteshez.

Szóval bár lételemem az önsajnálat (örökölt tulajdonság - bocs, anya), de ha belegondolok, szeretem azt, ahol most vagyok, van családom (több is most már) és vannak barátaim, vannak macskáim is, van munkahelyem, egészséges vagyok, nem mondhatom, hogy szűkölködöm. Az élet szép. Közhely. De tényleg az, még ha igaznak is tűnik.

So, where's the pulp? Inside you.

Csak szavak. Eszembe jutott, hogy a blogolást akkor kezdtem, amikor az előző olimpia kezdődött (pontosabban nem sokkal előtte), ami mindössze annyit jelent, hogy négy éve már, hogy első gondolataimat belevertem a billentyűzetbe, ami készségesen rögzített mindent. Sajnos lustaságból fakadóan, valamint abból kifolyólag, hogy a gondolat gyorsabb, mint ahogy gépelni tudok a blogolás jó hosszú ideig szünetelt.

Most akkor mégis mi vett rá, hogy megint írjak? Nincs egyszerű indok, de bonyolulttal tudok szolgálni: mostanában számomra is megmagyarázhatatlan okokból szavak milliónyi tömege nyomja szét az agyam, melyek annyira függenek össze csak, hogy az összefűzésükben nyelvtanilag a melléknevek, főnevek, igék ne legyenek disszonánsak. Amúgy nincs értelmük, csak jönnek egymásután, és ha le tudnám írni ezeket, akkor talán visszaolvasva egy kis lélektani önelemzéssel meg tudnám állapítani, hogy vajh' miért is bugyog bennem a szóleves. És legfőképpen mit akar?

Volt, hogy félálomban jöttek a gondolatok, és először nem tulajdonítottam neki  nagy jelentőséget, mert a végén bealudtam mindig, és ez nem kavart fel. Mikor azonban éberen is jött a szóáradat, akkor már elkezdett érdekelni az ok és elkezdtem figyelni, hogy mik jutnak eszembe, és mik válthatják ezt ki. Szórakoztató, ugyanakkor aggasztó is egyben és kíváncsivá tesz, hogy mi fog később történni, mert tényleg fogalmam sincs mi történik velem..

A blogírást hanyagoltam tavaly egész évben, és az, hogy a gondolataim még mindig gyorsabbak, mint a gépelő-tehetségem, semmit sem változott. Akkor mégis hogyan lesz ebből bármi is?
Annyit tudok csak, hogy mindent leírni nem fogok, ami kiáramlik a gondolataimból és verbális nyomokat hagy maga után, pusztán csak rögzítek néhány gondolatot, amit kiderítettem ezekből a szavakból.

Izgalmas kalandnak ígérkezik.

Viszlát Diákhitel! 2004-ben végeztem a fősulin, most 2010-et írunk. Egyszerű matematika: 6 évig nyögtem a DH törlesztését, de ennek a mai nappal végre vége.

Sajnos arra már nem emlékszem, hogy mennyit vettem fel összesen, de nem az egész főiskolai időszakom alatt volt hitelfolyósítás, hanem kb. 2,5 évig. Ha saccolni kellene, akkor  750.000 Ft-ot mondanék, de meglehet, hogy ennél kevesebb volt. Mindegy. A lényeg, hogy most - 5-6 évnyi törleszt(get)és után - egy összegben 534.099,- Ft-tól szabadultam meg és egyúttal havi 20.000 Ft kötelező kiadástól.

Igen, bárki picit is átgondolja, rájön, hogy mennyire egy szar dolog a hitel. Éves 8,5%-os kamat (most éppen), ami a személyi hitelekhez képest lópikula, ámde év végén a kamatot tőkésítik, ami a jövő évre nézve elborzaszt minden hitelt igénylőt. Azt is aki felvenni készül, azt is aki már belekerült a mókuskerékbe.

Azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e felvenni, egyből azt mondanám, hogy NEM. Miért? Azért mert én a főiskolai éveim alatt igazából semmi tanuláshoz köthető dologhoz nem használtam fel, hacsak a TK-s ('tantóképzős) bulik nem kapcsolódnak szervesen az oktatáshoz. Ugyanakkor annak, aki olyan képzésbe kerül bele a felsőoktatásban, ami igencsak költséges, és nincsenek gazdag szülei, viszont minden vágya, hogy diplomás atyaúristen legyen, annak bizony lehet, hogy érdemes elgondolkodnia rajta. Talán megcsíp ezáltal egy zsíros állást, ami meghozza neki azt az anyagi jólétet, amiből a törlesztést könnyedén megoldja.

Kicsit talán idilli a kép, hogy ez mind meg is valósulhat, de így kevésbé elhamarkodottan a kategórikus NEM-et egy biztosabb TALÁN-ra módosítanám. Ezt döntse el mindenki magában.

Ha most nem fizettem volna be egy összegben, akkor még hozzávetőlegesen 4 éven keresztül havi 20.000 Ft befizetése esetén jutottam volna el odáig, hogy a tartozásom megszűnjön. 20.000(Ft)*12(hó)*4(év)= 960.000 Ft befizetése után nulláztam volna. Azért az mégsem 530.000 Ft...

Igen, volt ennyi pénzem, de hangsúlyozom, hogy csak volt. Ha ennél több lett volna, akkor már hamarabb kifizettem volna. Igazából ez annak köszönhető, hogy anno a Kék Propellertől leépítettek. A tőlük kapott végkielégítés, és némi spórolás segítségével jöhetett létre a korszak lezárása. Ezért most hálás vagyok, hogy kirúgtak, mert egyébként esélyem sem lenne a hiteltől megszabadulni még egy jó darabig.

És ha belegondolok, hogy egy másodperc alatt megszabadultam több, mint fél millió forinttól... egyáltalán nem bánkódom. Sőt, boldog vagyok, mert ennél jóval többet fogok megspórolni a jövőben.

Fuss tovább. Nem lehet megállni. Mindig van valami és egyre csak több lesz, amivel meg kell küzdeni, figyelembe kell venni, nem szabad kihagyni, még nem csináltam meg vagy nem jutottam el odáig.

Most itthon vagyok. Itthon és nem otthon. Kiszakadtam a mókuskerékből, de a lelkem még midig pörög annak ellenére, hogy éppen lazítok, vagy mi.

Itt van az év vége a nyakunkon, a munka is változóan pulzál, hol erőset dobbant, hol elcsillapodik. Mostantól a dobogás fog felerősödni, és tartani kell a tempót, fel kel készülni a következő évi küzdelmekre, úgy hogy közben jobbá teszünk mindent. Fejlesztünk és nem fejvesztünk, mert az nem vezet jóra. Kell az energia.

Már csak ez a fránya allergia hiányzott, hogy átrendezze az életem. Nem hibás senki, csakis én. Miért nem tartom kordában az immunrendszerem? Mivel tehetném helyre? Kineziológia, tüdőgondozó, párásító, gőztisztító, porszívó, homeopátia, inhalátorok, macskák, atkák, stressz. Kellene egy varázsmasina, amibe beledobva az összetevőket csak az jönne ki, amitől jól érzem magam. De ilyen egyelőre nincs, csak a saját kis világomban tudom ezt összerakni, és elképzelem, ahogy segít.

Ez most nem illik a képbe, meg kell tőle szabadulnom, elvégre most sok dolgom lesz, és szeretnék eljutni oda, ahová terveztem, így futnom kell tovább...

Nyár vége. Méghozzá könyörtelenül. Az elmúlt nyolc napot Tunéziában töltve, majd onnan visszaérve ezt tagadni sem lehetne.

A nyaralásról lesz videó, vannak képek (bőven), lehetne regényeket írni, hogy milyen jó volt, mennyivel lehetett volna jobb az idő még ennél is, hogy mennyi élményt szereztünk ebben a pár napban, mit ettünk, mit ittunk, mit nem ettünk, mit nem ittunk, hogy mennyire szép barnára sültem a napon, a tengerparton, hogy mennyi mindent vettünk, mennyi szépet és kevésbé szépet láttunk stb. Hihetetlen, de nem a nyaralás az, ami most gépelésre késztet, hanem az érzés, ami ezt követően hatalmasodott el rajtam.

Még belül hullámzok így gépelés közben is. Viszont mérhetetlen üresség keletkezett bennem. Nem tudom megmagyarázni, csak körülírni, hogy mennyire el vagyok keseredve, hogy vége van a nyárnak. Édesanyám vigyázott a békeszigetünkre, amíg távol voltunk, most indult haza busszal, és amikor elbúcsúztam tőle, iszonyatosan nagy nehézségek árán tartottam vissza a könnyeimet. A lélegzetem beszorult, a torkom bedagadt, és lélekben mélyen, fájdalmat éreztem, ami szorít még egy kicsit most is. A mosógépbe tett ruhák, törölközők tengerillatát még magamba szívtam mielőtt a kis kerek ajtót kattanásig toltam a masinán. 18 fok van a lakásban. Kiráz a hideg, attól meg pláne, ha belegondolok, hogy egy szál fürdőgatyában mászkáltam a tengerparton még tegnap délelőtt. Még jó, hogy van egy hétvégém összeszedni magamat, mielőtt a munka is elkezdődik, ha ma már dolgoznom kellett volna, valószínűleg mélyebb depresszióba süllyedek, mint amilyenben most érzem magam.

Ha behunyom a szemem, akkor még azt látom, ahogy reggel felkelve a tengerre nézek, meleg van, és hamarosan megyünk Fibivel reggelizni négyesben - Ritával és Danival. A snack bárnál találkozunk, majd a reggeli után a parton együtt lazítunk a napsütésben.

Kinyitva azonban a szememet az abalkon túl zord hideg néz velem farkasszemet, még érzem is, hogy szinte rámmorog. Libabőrös leszek tőle, és nem vigasztal, hogy ez a bőr az évaszkhoz képest kellemesen napbarnított.

Szomorú vagyok. Nem gondoltam volna, hogy egy hét alatt meg lehet szokni olyan dolgokat, amitől ha elszakítanak, mintha egy darabot kitéptek volna a szívemből. Már hiányzik az az alkudozás is a helyi árusokkal, akik akkor még kihoztak néha a sodromból azzal, hogy nem hagytak békén. Most már vígan bevállalnám és akár még jó mókaként is tudnám kezelni. Nem lesz több sótlan tunéziai és nem tunéziai specialitás a tányéromon reggel, vagy egy 3 perc alatt kólával feltöltött pohár, este nyolc után egy palack ásványvíz (mit Gas/ohne Gas), egy csirkehanggal ugrálás darts közben, whiskey-cola fogmosópohárban, kalózhajóról tengrebe ugrálás, tevegelés, halálfélelem a helyi taxiban, nyári esőben, papucsban tócsugrálás A pontból B pontba jutáskor, nem lesz reggel a mosdó mellett hattyú alakra hajtogatott kéztörlő, és nem kell a vécét sem minden öblítés után elzárni. Nem lesz semmi, csak az az élet, amit éltem eddig is az elutazás előtt. Meg fogom szokni, ebben biztos vagyok, csak érzem, hogy egy nyom marad bennem, ami az idő múlásával halványodhat, de el nem múlik sohasem.

Jó volt Veled, Tunézia, nem felejtelek el, és remélem, hogy még találkozunk!

Fél év... telt el azóta, hogy bármit is bejegyeztem itt a blogon. Fél év alatt sokminden történik, nehéz is lenne mindent felidézni, pláne, ha elég tartalmas időszakról van szó. A DVD-lejátszón nézett filmek jutnak eszembe, amikor képpel tekerek előre és csak képkockákat látok. De ahhoz először meg kell nyomnom a REW gombot, hogy korábbról kezdhessem a tekerést előre. Hát rajta...

REW...STOP. PLAY. Március 9. Kezdjük innen. Megtudom, hogy a munkaviszonyom megszűnik. PAUSE. Nagy levegőt veszek, rövid ideig benntartom, majd kifújom. FF. Agykontroll. Facebook. CV. Facebook. E-mail. Sokáig alvás. Vásárlás. Facebook. Interjú. Telefon. CV módosítás. Facebook. Agykontroll. Főzések. Facebook. Sok alvás. Facebook. Interjú. E-mail. Facebook. Diéta vége. Mingnon. Facebook. Álláskeresés a weben. Facebook.  Érdeklődés az állásról telefonon. Nincs hír. Facebook. Mászkálás a városban. Vásárlás. Facebook. Telefon. Olvasás. Unalom. Agykontroll. Facebook. Agykontroll. Telefon. Interjú. Facebook. Olvasás. Filmnézés. Úszás. Facebook. Sorozatok. Olvasás. Főzőcskézés. Sok alvás. Úszás. Facebook. Agykontroll. Filmnézés. Agykontroll. Találkozás régi lakótársakkal. Interjú. Alvás. Interjú. Agykontroll. Telefon. Megkaptam az állást. PAUSE.

FF 4x. Kilépés a Pannontól. Alvás. Első munknap a Millward Brown-nál. Találkozás a volt kollégákkal. Betanulás. Macskák. Munka. Benkó-Harmati buli. Bringázás. Alvás. Múzeumok éjszakája. Úszás. Kondi. Allergia. Alvás. Facebook. Agykontroll. Úszás. Haza. Munka. Kondi. Sikertelen felvételi. Nyaralás. Bor. Balaton. Macskák. Bringázás. Fotózás. Munka. Diéta. Csocsó. Augusztus 20. Tűzijáték. Dunavarsány. Totti búcsúparty. Alvás. Munka. Bringázás. Olajradiátor. Munka. Úszás. Agykontroll. Facebook. Régi jó barátom apa lesz. Telenor családi nap. STOP.

Jegyzetek: van egy jó állásom egy jó munkahelyen, jó társaságban. A régitől a mai nappal sikerült elszakadnom. Mindez nagyon jó érzés. Boldog párkapcsolat, kellemes lakóhely, bolond, de aranyos háziállatok. Ez is nagyon jó érzés.

Jegyzetek a jövőre nézve: kevesebb Facebook, több Agykontroll.

REC.

Zene a vízben. Egyes elektronikus eszközök bő víz hatására tönkremennek. Vagy mégsem?

Sétálni indultunk, a kellemes tavaszi időjárás is erre ösztönzött. Gondolatok sora kezdett el cikázni a fejemben, hogy milyen jó lehet sétálni, vagy akár bringázni a friss levegőn, és közben zenét hallgatni... apropó, az mp3 lejátszó a pulóverem zsebében volt. "Kivetted mielőtt a ruhákat beraktad mosni...?"

Nem. Hoppá... a kiteregetett pulcsi zipzáras zsebében ott lapult a kis zenedoboz, körbetekerve a fülhallgatóval. Ajjaj. Egy félresikrült mosoly az arcomon, majd egy bizakodó gombnyomás a készüléken. No reaction. P..ba. Volt egy mp3 lejátszóm.

Na mindegy, kiváncsiságból feltszem az USB-re tölteni egy hirtelen jött ötlet alapján. És láss csodát a töltés azonnal megkezdődött, sőt a PC is felismerte az eszközt és rajta minden fájlt. Na akkor hátha bekapcsolható.. és íme a második meglepetés. Igen! Működik!

Na és a fülhallgató? Na az tuti meghalt. És nem!! Az is túlélte. Egyszerűen hihetetlen. Sőt.

Igazából jól is jött, mert a kijelzőn már összegyűlt annyi por, hogy már erős napfényben nem láttam egyes sorokat, hogy mit is hallgatok. A fülhallgatót meg picit szétkaptam, megpucoltam egy régi fogkefével és most szinte jobb, mint új korában.

Tanulság: ha mosható mp3 lejátszót szeretnél, akkor vegyél MPIO MG200-ast, és tudd, hogy a Sony fülhallgató is remekül úszik a mosógépben. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy hetente mosd ki a telefonod, az iPod-od vagy a netbookod, de ha esetleg valami hasonló baleset történik, akkor előbb győződj meg arról, hogy működik-e ezek után is, vagy mehet a kukába.

A mai napon válik (vagy már vált) publikussá, hogy a jó öreg Pannon megválik 16 éves nevétől és felveszi az anyavállalat 'Telenor' nevét.

Vegyes érzések vannak bennem. Kicsit keserű a szám íze, és nem csak azért mert még zsibbad az új fogtömés miatt, hanem mert már félig kívülállóként élem meg ezt az eseményt. Jó lett volna együtt ünnepelni a (volt) munkatársakkal, de nekem már csak ez jutott. Mindenesetre ha azt nézzük, hogy állományban vagyok még, akkor mondhatjuk azt is, hogy még velük együtt voltam - igaz, csak lelkiekben, fizikailag nem. Amikor megtudtam, először úgy éreztem, hogy belemartak a szívembe. Most már engedett a szorítás, de még a fájdalom nyomai ott lesznek egy darabig.

Legbelül meg úgyis minidg egy kicsit Pannonos leszek, még ha a név most meg is változik, az emlékeket nem veheti el tőlem senki. Még rémlik, amikor a Pannon elhagyta a GSM szócskát a neve mellől, az is több, mint 3 éve volt már.

Kívánok sok sikert a Pannonnak (Telenor Hungary-nek), és bízom benne, hogy a Mobilinternet terén kitűzött célokat eléri egyszer.

Új élet kezdődött. Pályafutásom a Pannonnál lassan egy hete befejeződött, új életet kell kezdenem.

Egy picivel több, mint öt évet dolgoztam a kék propelleres cégnek, amikor is a tervezett létszámleépítés forró levesébe beleszórtak. Nem tudom milyen ízt adtam hozzá, de bízom benne, hogy nem elrontani akarták a tányér tartalmát. Őszintén szólva meglepett a dolog, mert érzésem szerint - de lehet, hogy tévedek - minden tőlem telhetőt megtettem, hogy jó munkaerő legyek. Mindegy, a leves még forró, kicsit kavargatni kell, és ha már ehetőre hűlt, akkor remélhetőleg belekóstolnak majd, és finomnak találják azok, akik ebből a levesből merítenek.

Pozitív vagyok, bízom benne, hogy az élet ezt valami céllal tette velem, és vár rám egy jobb világ. Ami egyedül fáj, hogy sok jó emberrel ismerkedtem meg, akikkel most nem tudok napi szinten találkozni ezután, őket nem szeretném (vagy legyünk inkább konkrétak: nem akarom) elveszíteni.

Most, hogy elvégeztem az agykontroll alaptanfolyamot, már van is célom, amit segítségével el tudok és el is fogok érni.

Március 15-e van, Magyar Nezeti Ünnep. Nekem ez a nap mától kettős ünnep lesz: ma kezdődik életem hátralevő része. A jeles alkalomból a blogot is új köntösbe varázsoltam, egy zöldebb, megnyugtatóbb, ugyanakkor modernebb és elegánsabb külsőt adtam neki.

Echoes, Silence, Patience and Grace. Grace, vagyis jóindulat, kegyelem, báj. Úgy érzem kegyelmet is kaptam ezzel a változással, de ugyanakkor a jóindulat kifejezés is helytálló jelen helyzetben. Egy jóindulatú változás veszi kezdetét.

Tegnap szerencsém volt megtekinteni a Liszt Ferenc Zeneakadémia épületbúcsúztatójának egyik záróakkordját, Beethoven összes szimfóniáját adták elő, Kocsis Zoltán vezénylésével.

Azért ha belegondolunk nem mindennapi teljesítmény egy ilyen koncertsorozat, mivel a  jó öreg Ludwig bácsi kilenc szimfóniát alkotott életében, és az egyenként megközelítőleg 45 perces mű összesítve - szünetekkel - nyolc órán át tart. Három blokkban lehetett megnézni az előadást, három-három szinmfónia volt mindegyikben. Mivel ez borzasztó hosszú idő, ezért mi csak a második két blokkon voltunk ott, de megérte várni, az örömódával záródó koncert fantasztikus élmény volt. Beethoven lehet, hogy őrült volt, meg a vége felé egyre inkább süket is, de kétségtelenül zseni is. Jó érzés volt élőben megnézni, ahogy a zenekar (és az énakkar) hogyan rakja össze a kottán szereplő pontokat, volnalakat és egyéb zenei jelzéseket egy nagy kompozícióvá. Beethoven szimfóniáit gyakran hallgatom CD-n, de hihetetlenül más az egész, ha az ember látja a vonók cikázását, a cintányér összeütését, és a karmester lendületét, dinamikus mozgását a zenefolyamban.

A Zeneakadémia öreg és patinás épülete hamarosan megújul, a hónapban koncertsorozattal búcsúznak a zene jeles képviselői a 2011-es újramegnyitásig.

Javítás. Haladva a korral tegnap (illetve átnyúlva a mai napba) feltelepítettem a Windows 7 Ultimate-et, ha már a cégnél úgyis minden gépre előbb-utóbb felkerül.

Meg kell mondanom, hogy a várakozásnak megfelelően elégedett vagyok a végeredménnyel, az XP-ben megszokott dolgok kiegészültek hasznos elemekkel, és hál'Istennek a Vistából csak az értelmes komponenseket vették át. Bár igazából sokat ezzel kapcsolatban nem tudok, mivel a Vistát sohasem telepítettem fel a gépemre, de volt hozzá szerencsém néhány laptopon és hát valljuk be: a Vista egy bukás volt a Microsoftnak.

Ráadásul a 64 bites változatot tettem fel, így egy picit gyorsabban működik az XP-hez képest, bár még a videogyorsítást nagyon nem volt lehetőségem kipróbálni, de előbb-utóbb arra is sor kerül :)

Egyedül a webkamerám nem kompatibilis a 64 bites rendszerrel, de ez annyira nem mozgat meg, mivel úgysem használtam túl sokat... sőt, szinte semmit.

Szóval egyelőre oké a dolog, meglátjuk, hogyan viselkedik hosszabb távon.

Ez az. Több, mint négy hónap poszt nélkül. Úgy döntöttem, hogy a csendnek keretet szabva a Michael Jackson koncertsorozat előkészületeiről készült filmről írok pár sort. Azért csak párat, mert számos weblap megjelntetett kritikákat a dokumentumfilmről, és én sem tudnék különbet megfogalmazni. Csak a saját érzéseimet a filmmel kapcsolatban. Ami leginkább közel áll az én véleményemhez: katt ide.

Jacko sok szempontból volt egyéniség. Zenéje kevésbé, a vele kapcsolatos események, botrányok azonban annál inkább megosztották az embereket.

Amit a This is it című film számomra megmutatott, hogy Jacko szerette az embereket, a természetet, a békességet - a maga gyermeki módján, és sohasem félt érzéseit, érzelmeit egy-egy dalba, zenei számba összefoglalni, melyekből hamar sláger lett.

Már nincs köztünk, pedig a koncert előkészületiről készült képkockákat látva még volt feladata a Földön, és jó lett volna látni mindazt, amire készült a karriere végén.

A This is it című dallal tisztelgek blogomon a popkirály előtt:

A HIStory album két lemezének alcíme: 'History begins' illetve 'History continues'. Now His story came to an end...

There's A Place In
Your Heart
And I Know That It Is Love
and this place could Much
Brighter Than Tomorrow
And If You Really Try
You'll Find There's No Need
To Cry
In This Place You'll Feel
That There's No Hurt Or Sorrow

There Are Ways
To Get There
If You Care Enough
For The Living
Make A Little Space
Make A Better Place...

Türelem. Kivárni a végét valaminek, vagy csak várni valamit általában. Ha feladod a várakozást, véged van: türelmetlen vagy... sietsz. De hová?

A türelmesség nagyon jó tulajdonság, aki rendelkezik vele. Aki meg nem, annak nagyon rossz. A tűrőképesség határainak felmérése, ezen határok szükségszerű bővítése vagy esetenként szűkítése az életbenmaradás feltétele. Minden eseményhez, tevékenységhez más-más határok vannak. Amikor a fizikai szükségleteidről van szó, amikor a kényelmedről, amikor az önzőségről, a szeretetről, szerelemről. A legrosszabb, hogy ugyanazon helyzetekben is más-más a türelmünk - függvén a hangulatunktól, az állapotunktól. Így ha belegondolok, akkor nincs türelmes ember, csak egyik lehet a másiknál türelmesebb.

Ahhoz, hogy a határainkat optimális szintre mozgassuk, nagyon sok önuralomra, önismeretre, akaraterőre és kitartásra van szükség. A türelem tanulható, akár mesteri szinten is elsajátítható tulajdonság. Nekem személy szerint kellene vennem pár leckét, mivel sohasem volt az erősségem.

A minap egy zsúfolt üzletközpontba ugrottam be egy kábelért, de ahhoz, hogy az üzletbe eljussak, keresztül kellett mennem az egész épületen, ami tele volt boltokkal, és nem utolsó sorban egy hullámzó tengerként mozgó embertömeggel. Csak hogy a 2-3 percre tervzett út kissé meghosszabbodott, mert a tenger hullámai összevissza csapkodtak körülöttem, akadályozva továbbjutásomban, vagy eltérítve irányomtól. Mikor kijutottam a bevásárlóközpontból addigra tele lettem dühvel, kifejezetten ideges lettem. És miért? Mert nincs türelmem. Mire hazaértem már teljes mértékben átalakult a dühöm szégyenérzetté, hogy ennyire nem vagyok képes alkalmazkodni. És itt a kulcsszó. Alkalmazkodás. Ezek szerint a türelem egyfajta gyilkosa az önzőség is...

Ha megtanulunk önzetlenebbek lenni, illetve toleránsabbak vagyunk, akkor leszünk türelmesebbek is.

Az abszurdum az egészben az, hogy nem bírom kivárni, hogy mikor leszek már türelmes?!

Csend. Feszültség, megnyugvás, mozdulatlanság, várakozás, halál. Félelem, unalom, bukás, üresség.

Kate Voegele "Kindly unspoken" című dala jut eszembe, abból is a refrén egyik sora: "Silence speaks louder than words" - a csend hangosabban beszél, mint a szavak. És ez milyen igaz. Akárhányszor csend vesz körül, nincs semmi állandó zaj, akkor felerősödnek egyéb érzékeléseink. Apró részleteket veszünk észre, amelyek eddig fel sem tűntek, más aspektusban látunk hétköznapi dolgokat. Csak próbáljuk ki, dugjuk be a fülünket, és csináljuk azt, amit eddig is tettünk, csak annyi lesz a különbség, hogy nem halljuk a megszokott hangokat. Rájövünk, hogy a hallottak sokszor elhanyagolható információt adnak nekünk, illetve pont az ellenkezőjét is: hangok nélkül nem lesz teljes a kép, vagy rosszabb esetben nem is értünk meg dolgokat a hozzá kapcsolódó hang nélkül.

Valamelyik nap telefonáltam, és hogy ne zavarjon, lenémítottam a tévét. A hívás végén azonban leroskadtam a fotelbe, és elmerengtem. Néztem tovább a filmet, és nem is vettem észre, hogy már percek óta hang nélkül követem az eseményeket a képernyőn. Az arckifejezésekből, a mozdulatokból is megértettem a történet lényegét. Furcsa érzés volt.

Az életben is gyakran alkalmazható. Mondanak valamit, amihez párosul egy arc, egy mimika. A látottak nélkül is alkothatunk véleményt, ugyanakkor nem feljthetjük el a nem verbális kommunikáció erejét vagy hatását. Teljesen megmásíthatja a szavak jelentését.

Olyan valahol ez, mint az olvasás. Nincs szükség hangokra a lapokon elterülő betűhalmaz megértéséhez, mert a szükséges hangokat magunkban halljuk, elképzeljük, ahogy a látványt is. A csend elősegíti a fantázia kifejlődését. Erről a jó öreg Beethoven jut eszembe. A IX. szimfónia egyszerűen csodálatos zenei alkotás. Mindezt úgy hozta össze Ludwig bácsi, hogy  már szinte totál süket volt.

Most csend van. Csak a számítógép zúgását hallom, még az autók sem rezgetik be az üvegtáblákat. A változás szele is csak a fejemben fújdogál halkan, remélem, hogy nem csendesül el, mert akkor félő, hogy vihar lesz.

Visszhangok. Egy hang vagy hangsorozat egyre halkuló, megkopó ismétlődése, ahogy nagyobb térben a tárgyak felületéről visszaverődik. Vagy csak egyszerűen egy effektus: visszahallani azt, amit rövid időn belül már hallottál valahonnan.

Visszhang varázsa a visszatérés, ahogy a természet és a fizika reprodukál egy hangot, amit valami vagy valaki kiadott. A visszhang azonban lehet emlékeztető is abban az értelemben, hogy ha valami visszhangzik a fejemben, akkor az azért történik, mert emlékeznem kell rá. Vagy azért, mert én így szeretném, vagy pont ellenkezőleg: nem akarom, de nem szabadulhatok a gondolatától sem.

A visszhangok lehetnek akár korábban eltárolt, de már halványuló információk is. A hosszú távú és rövid távú memóriám közötti kötélen táncoló élményelemek, akik egy ismerős motívum újbóli felbukkanásának hatására menekülnek a feledés homálya elől.

Minden hang visszaverődik valahol, és tovább folytatja útját a közvetítő közegben. Az már más kérdés, hogy közben mely tulajdonságai változnak. Ha mondok valamit Neked, akkor az is visszaverődik a füledben, ezeket átkódolva kapnak értelmet számodra a hallottak. Te magad is megteheted ezt mással, és ha ugyanazt az információt hordozza a hanghullám, akkor azzal te is a visszhang részesévé váltál. Így lesz egy információnak visszhangja.

A hang azonban a sok ütközéstől előbb-utóbb eltorzul, elgyengül, szétbomlik,  majd végleg megszűnik. Az a visszhang él a legtovább, amely a sok ütközés során a legkevésbé gyengül, legkevésbé torzul.

A visszhang azonban mindig véget ér valahol. És akkor utána nem marad más, csak a csend...

A jövő itt van. Péntek van, nemrég múlt este kilenc óra, én meg itt ülök a vonaton és blogot írok.

Egy másik ország. Más levegő, más színek, más emberek, más habitus. Más hozzáállás, más világkép, más gondolkodás. Ez lenne London.

Azt hittem, hogy nehezen fogok hozzászokni, hogy a busz jobbról jön és nem balról - tévedtem. Jó, mondjuk úgy könnyű, hogy ha a zebránál gondolnak az átlag európaira is, aki balra néz, majd jobbról elcsapja az autó: mindenhol ki van írva, hogy merre nézz, de ha egy kukkot sem tudnál angolul, még akkor is van a nyíl, ami mutatja merre nézz.

London szép város, és büszke arra, hogy közkedvelt turista-látványosság. Mindenhol a központban vannak London boltok, ahol milliónyi szuvenírt lehet begyűjteni fontokért vagy akár pennykért. Igaz, hogy frekventáltságtól függően ugyanazok a cuccok akár másfélszer (vagy kétszer) többe kerülnek az egyik helyen, mint a másikon, de ez valahol érthető. Pesten is van egy Váci utca, nem? Na ugye. De a magyar székesfővárost hagyjuk egyelőre.

Szóval London. Hatalmas. Lakosainak száma megközelítőleg 8 millió, de a számos állandó látogató miatt többnek hat. Tiszta. Első ránézésre legalábbis biztosan, de nem is csikkeket, hulladékot vagy rothadó kajadarabokat keresni mentünk oda, és egyszer sem vettük észre, hogy egy szemétkupac vagy egy graffiti zavarta volna meg a látványt.

Udvariasak. A zebránál előzékenyen az autósok megálltak, hogy átmehessünk, a metrón csúcsidőben nem rendeztek versenyt abból, hogy vajon melyik kocsiba lehet több utast préselni, hanem inkább megvárták a következő szerelvényt. A legtöbb helyen mosolyogtak az emberek. Vették a fáradtságot, hogy elmagyarázzák türelmesen mégegyszer, amit mondtak - mert elsőre nem mindent értettünk.

Furcsa viszont az, hogy az üzletekben (legyen szó akár egy London boltról vagy egy gyorsétteremről) főleg színesbőrű emberek (indiaiak, feketék, kínaiak) dolgoztak, mintha az "igazi" angolok nem is dolgoznának csak bankban és irodákban.

A közlekedéssel kapcsolatban én úgy gondolom, hogy a londoni békávé (Transport for London - TfL) egy jól szervezett és viszonylag egyszerűen átlátható tömegközlekedést tesz lehetővé 11 metróvonallal, a felszíni vasúttal, könnyűvasúttal és számtalan buszjárattal. Mindenre kiterjedően lehet tájékozódni, persze a Google Earth előtte sokat segíthet, ha már megvannak az uticéljaid :)

Az árakat illetően lehet mondani jót is, rosszat is. Alapvetően drága hely Anglia, London pláne. A hetijegy a tömegközlekedésen annyi, mint itt egy havi bérlet, de ha belegondolunk a színvonal és a hálózat ezt indokolja is. Az alapvető élelmiszerek is drágábbak, mint itthon - érdemes ezért itt is a nagy üzletláncoknál (Tesco, Sainsbury's vagy Marks & Spencer) bevásárolni, az viszonylag olcsóbb. Az ellenkező példa a Primark üzletlánc. Olcsó a ruha itt, bár ezt sokan egy kalap alá veszik a "szar"-ral. Mivel azonban nem minden nap jutok ki ilyen helyre, ezért bevásároltam és majd kitapasztalom, hogy ami olcsó az lehet jó is, vagy tényleg ez csak egy álom. Mindenesetre ~96 Fontból (jelenlegi árfolyam szerint cca. 32.000 Ft) vettem magamnak 3 nadrágot, 3 pulóvert, egy mellényt, 5 inget (3 nyakkendővel), 5 pólót, két trikót, egy ujjatlan pólót, 20 alsógatyát, 10 pár zoknit. Nos, majd meglátjuk, hogy mi meddig bírja, egy próbát megér.

És persze a híresen szép zöld gyep a parkokban. Hyde, Green, St. James, Greenwich és még számos park szinesíti a city-t. Most virágzanak a magnóliák, a nárciszok és számos vadvirág. A fák koronái még csupaszok, de a fű valóban nagyon zöld.

Ami trének mondható, az a kaja. Olajos, sápadt, íztelen kajákat láttunk, enni nem is nagyon ettünk ezekből (mert drága is), inkább KFC és McDonald's, az valamennyire standard minőséget biztosít mindenhol. A tradicionális Fish & Chipset megkóstoltam azért egy pubban, bár nekem nem jelentett többet egy sótlan rántott halnál, vízízű sültkrumplival. Nem baj, ez is megvolt.

Összefoglalva jól éreztem magam, érdemes elmenni Londonba, akár többször is. Emlékképek itt. Ott éreztem először komolyan, hogy kis országunk mennyire el van maradva a nyugattól és hogy mennyi mindent tanulhatnánk másoktól, hogy jobb legyen ez a világ. Értelmezzük hát ezután, hogy vajon a metró peronján mire is akartak célozni azzal, hogy "Mind the gap"...

Bizonytalanság. Nem tudjuk mit hoz a jövő. A múltat ismerjük és a jelent, egy téves prognózis akár végzetes hibához is vezethet. Találgatunk, spekulálunk, számítgatunk, modellezünk. És feszültek vagyunk, elképzelésünk sincs mi lesz.

Válságról szól minden, még ha nem is kimondva, de legalább érzékeltetve. Visszafogott jólét, mérsékelt lazaság, szürkülő színárnyalatok, szorongó tekintetek, leszegett fejek, halkuló moraj. Mintha vihar készülődne. Kicsit úgy érzem, hogy az általános hozzáállás az, hogy inkább jöjjön minél előbb a vihar, legyünk rajta túl, de hiányzik az a tudat, hogy milyen erős vihar lesz, és mit fog elvinni a szél magával, mit mos majd el az eső. És nem bírjuk ezt a bizonytalanságot. Pedig legbelül sokan már tettünk azért, hogy a lehető legkisebb kárral ússzuk meg.

Már néhány helyzetben több mindenről lemondtunk a későbbi rosszabb elkerülése érdekében, nem egyszer vállaltunk olyan dolgokat, amit eddig nem (mert a kényelmünket sértette), csak hogy ne érjen minket nagyobb kár. És még mindig itt vagyunk. Mert képesek vagyunk megállni a lábunkon nehezebb időszakban is - várva a vihar elmúlását.

És lám, az elcsépelt bölcsesség most nagyobb figyelmet kap: igazából akkor értékelünk valamit, ha már elvszetettük. Nem amikor még megvolt. A válság változással, változtatással jár. Az ilyen változást először mindig óvatosan közelítjük meg, elsősorban a gyanakvás, a negatív következmények oldaláról. Ezután hajlamosak vagyunk túlzott érzelmekkel reagálni, felnagyítani a dolgokat irreálisan, és ezzel végül olyan következtetést levonni, ami aztán végül a katasztrófához hasonlító állapothoz közelít.

Ezért kell most ésszerűnek lenni, higgadtan gondolkodni és látni a dolgok mögött az okokat, a miérteket. És ha látjuk, akkor utána fogadjuk el. Ha elfogadtuk, akkor keressük benne a jót és a szépet. Leginkább azt, hogy tanulhatunk belőle, és alakíthatjuk mi magunk is, hogy jobb legyen. Így talán igazzá tehetjük azt, hogy a változás valóban gyönyörködtet.

Ezáltal győzhetünk a bizonytalanság felett is, mivel magunk tudjuk meghatározni, hogy mi az, ami biztos, és magunk tudjuk életünk ezen szilárd elemeit olyanná formálni, amilyennek szeretnénk. Ha ezt sokan tesszük egyszerre, akkor előbb-utóbb a bizonytalan tényezők elmúlnak.

Egy meghozott döntés. Életünk aprónak tűnő mozzanatai a döntéshozatalok, ugyanakkor jelentős szerepük van jövőnkre nézve. Vagy akár máséra is.

Egy döntés mindig egy komplex folyamat végeredménye. Számos tényező vizsgálata, egymáshoz való viszonyának ellenőrzése előzi meg, és hogy a döntés minél határozottabb legyen, sokszor újra kell tervezni, akár a GPS teszi az általa bonyolult algoritmusok során megállapított útvonal esetében, ha azt mi nem tartjuk be.

A döntésünk kevés esetben semleges, legtöbbször jó vagy rossz. Természetesen törekszünk arra, hogy jó döntés szülessen, ugyanakkor figyelmbe kell venni azt a tényt is, hogy társas lények vagyunk egymással interakcióban, és fontos, hogy a véleményünk szerint jónak ítélt döntés minél kevesebb társunknak legyen kedvezőtlen. Vannak persze esetek, amikor nincs teljesen jó döntés, ilyenkor a kevésbé rosszat választjuk, amit persze legtöbbször a saját kényelmi szempontjaink vezérelnek. Igen. Aki a sorok között az önzőség jeleit vélte felfedezni, az abszolút nem tévedett (nagyot).

A döntés egy mérföldkő. Valami olyan történik, aminek a kimenetele az én kezemben van. Ha kimondom, vagy leírom, azzal végelegessé teszem. Vissza már nem fordítható, semmissé nem tehető, meg nem történtté nem nyilvánítható. Ez olyan, mint a bíróságon elhangzottak. "Ezt kérjük, a jegyzőkönyvből törölni". Oké, onnan lehet, de a fülekből a hangot, a fejekből a gondolatot már nem. Sokszor használják érzelmi, észlelési fegyverként más kontinensek bíróságain - hiába törölték a jegyzőkönyvből, az esküdtszék tagjai hallották, és ha jelentősége van, akkor bizony nem fogják - egyszerűen nem tudják  - figyelmen kívül hagyni.

Én hoztam egy döntést. Az, hogy jó döntés, vagy sem, az csak az idő múlásával fog kiderülni, ha majd visszagondolok valamikor a jövőben erre a pillanatra. Mindenesetre most egy változáson megyek keresztül ezáltal. Egyelőre úgy érzem, hogy igen, ettől jobb lesz a világ, és úgy fogom csinálni, hogy ez a benyomás így is maradjon. Hogy elmondhassam: jó döntést hoztam.

Újévi fogadalmak. Szinte törvényszerű, hogy az új évben az emberek kitalálják, hogy valamit másképp csinálnak, mint eddig, vagy megvalósítanak olyan dolgokat, amit ezidáig nem tettek meg.

Na ja. Ez egyfajta ígéret saját magunknak, és még jó, hogy csak magunknak, mert nincs tétje. Ha lenne valami kár abból, hogy nem teljesül be egyik vagy másik (netán az ég adta világon semmi), az már nem fogadalom lenne, hanem fogadás. Így könnyebb ígéretet tenni, mert ha sikerül, akkor megveregethetjük a saját vállunkat, ha meg nem, akkor sem történt semmi. Persze változtat a dolgon, ha a fogadalmat más is hallja, mert ha netán nem jön össze a dolog, akkor már más is a szemedre hányhatja, hogy "hát igen, ez vagy Te, aki még erre sem képes". Tanulság: a fogadalmaidat magadnak és csakis magadnak tedd, és ha le is írod, akkor úgy csináld, hogy más ne láthassa később, hogy milyen felelőtlen vagy könnyelmű kijelentést tettél. Nem mintha egy kudarcba fulladt fogadalom miatt összedőlne a világ, ha viszont mégis, akkor még most kell felkeresni egy orvost, aki talán tud segíteni. Tanulság #2: ne fogadj meg olyat, amely teljesülésének hiánya súlyos következményekkel járhat.

Pszichológiailag lehetne boncolgatni jó sokáig, hogy mire ez a nagy év eleji fogadalom dömping. Első körben nézzük az időpontot: tételezzük fel, hogy kitalálom, hogy meg akarom mászni a Mount Everestet. Király. De mikor? Június 21-én? Vagy még március 6-án? Általában nem tudja az ember ezt így előre meghatározni (hacsak az olcsó repjegy foglalás miatt muszáj volt), így ad magának egy időintervallumot, amibe valószínűleg bele fog férni. Legyünk nagyvonalúak, adjunk magunknak erre egy egész évet! Na jó, de hát most én ezt kijelenthetem augusztus 8-án is. Ergo következő év augusztus 7-én legkésőbb a Mount Evesrest megmászását kihúzhatom a listáról. Márciusban azonban már gyanús lesz, hogy az az időpont lehet, hogy szeptember 4. volt? A fene se tudja. Nem jó ez így. Oké, akkor számítsuk a születésnapomtól a következőig. Na így már mingyá' más! De még ez sem tökéletes, mert - azon kívül, hogy akár felírhatom a naptárba meg még jónéhány helyre - ki fogja ezt eszembe juttatni időközönként? Hmm. Na és akkor itt jön a képbe az egyszerűség és a lustaság elve egy csipetnyi tömegpszichózissal: hát a naptárban egy év január 1-től december 31-ig tart (ezt könnyű megjegyezni) és mások is mindig újévkor tesznek bátor kijelentéseket. Szuper! Egy gond kilőve.

Na de akkor miért is teszek én újévi fogadalmat? Mert valamivel elégedetlen vagyok. Hányszor hallottam már, hogy egy kiadós buli után azt mondja valaki: "én az életben nem iszok többet alkoholt..." Miért? mert annyira bebombázott, hogy a feje másnap úgy zeng, mint a déli harangszó. És az elég kellemetlen. De ha az embernek nem fájna a feje másnaposan, el is felejtené, hogy mit mondott korábban. Ugyanakkor nem hallottam olyat (bár lehet, hogy van ilyen, de annak úgy kell), hogy "én az életben nem szexelek többet". Olyan fogadalom, amely során arról mondok le, amit szeretek és fontos, hogy a lemondással nekem egy cseppet sem lesz jobb, annak mi értelme? A legtöbb ember elégedetlen valamivel: a testével, a fizetésével, a munkatársaival és még sorolhatnám. A fogadalmai ezekre összpontosulnak, hogy javítson rajtuk, vagy végérvényesen megszűntesse ezeket. Például itt van a dohányzás. Sokan le akarnak szokni, de itt is valami elégedetlenség van a háttérben, na de mi az? Aki dohányzik, az élvezetből teszi, tehát nem az élvezetről akar lemondani, attól neki nem lesz jobb, sőt. Egészségtelen? Akkor minek szokott rá? Ezt már akkor is tudta, amikor először rágyújtott. Drága? Hoppá. Itt van a kutya elásva. Tanulság #3: a fogadalom tuti, hogy azért van, mert van valami, amiről tudod, hogy rossz, és azon változtatni kell, de nem olyan egyszerű.

Tény, hogy van ennek egy finomabb formája, amikor az élvezet a cél, amikor a fogadalom tárgya nem egy rossz dologtól megaszabadulni, hanem egy kívánság beteljesülése, mint például a fent említett hegycsúcs meghódítása. Ha viszont megtekerjük a gondolatmenetet, akkor itt is fény derül arra, hogy elégedetlen vagyok magammal, mert bizonyítani akarok ezzel, hogy igenis fasza gyerek vagyok. Ha nem teszem meg, akkor nem vagyok fasza gyerek, tehát elégedetlen vagyok, mert én fasza gyerek szeretnék/akarok lenni.

Az elérendő célnál fontos valóban, hogy szeretnék vagy akarok, illetve meg tudom tenni, vagy sem. Az akarat erősebb, de ezt mindenki tudja, ezért nem kezdek ezzel kapcsolatosan kiselőadást írni. Ahhoz, hogy valamit elérj, nem elég álmodozni, az akaratod is bele kell vonni.

De jó ha tudjuk azt is, hogy mik a határaink. Valaki szeret biztosra menni, ezért olyan dolgokat fogad meg, ami könnyűszerrel elérhető, mintha csak azt mondaná, hogy "holnap elmegyek a boltba". A ló meg annak másik oldalának esete sem szerencsés: "kettévágom a főnököm fejét láncfűrésszel a jövő hét elején".
Jó, előfordulhat, hogy tényleg valaki idén kihugyozik az Eiffel torony tetejéről, mert ezt fogadta meg, de jó ha a realitás talaján tudunk azért maradni.

Szóval ne legyünk felelőtlenek, ha mindenáron meg akarunk fogadni valamit erre az évre, akkor jól gondoljuk át, kellő komolysággal. Ha nem gondoljuk komolyan, akkor inkább ne is fogadjunk meg semmit.

Én annyit megfogadok, hogy idén megpróbálok legalább 20 bejegyzést tenni ezen a blogon.

Boldog - beteljesülő fogadalmakban gazdag - Új Évet kívánok!

Emberi értékek. Az érzés, hogy valaki szívből gondol rád: megnyugtató, és boldogsággal tölt el. És amit kapsz, azt szívből kapod.

A napokban sikeresen betöltöttem 27. életévemet, ami azért már közel van a harminchoz, de elkeseredni emiatt abszolút nem érdemes. Egy kedves ismerősöm felhívott, hogy felköszöntsön,  általában csak egymás születésnapján szoktunk egymásnak erőt, egészséget (és kitartást) kívánni. Régebben sokat beszélgettünk az élet dolgairól, nevettünk (inkább röhögtünk) és baromkodtunk. Most viszont úgy hozta a sors, hogy a mai napon találkoztunk is, pedig nem lakunk egymáshoz közel, és igazából boldog voltam, mert ritkán adódik erre lehetőség. Csak egy röpke órát beszélgettünk, de alig tűnt 20 percnek, mert jó lett volna vele beszélgetni többet, ahogy régen is tettük. A világ változott, ő nem. Én talán egy kicsit, de úgy éreztem magam egy kis ideig, mint annak idején. És ez jó érzés volt.

A két pohár fehér bor egy kicsit fejbevágott, de ez is csak a régi időket idézte. A múlt elmúlt, kicsit keseregtünk rajta, de azért vidáman telt ez a néhány perc. Arra is rájöttem, hogy az akkori értékek még mindig jelentenek az ember számára valamit, bár egyre kevesebben érzékelik, hogy ezek mennyire fontosak, a mai életünkben is sokat jelentenek. Ma már más az értékrendszer, az idő előrehaladtával a mi akkori értékeink a mai fiatalságnak nem mondanak semmit - tisztelet persze a kivételnek.

Ez a talákozás nekem mindenesetre megerősítette azt a véleményem, hogy a távolság sohasem lehet akadálya egy emberi kapcsolatnak, még akkor sem, ha a talákozás esélye kicsi. És ez is egy emberi érték. Ugyanakkor "La Vie Boheme", barátaim, mert különben elsüllyedünk a valós életben...

Decemberi hangulat. Közeledik az évvége, mindenki visszaszámol. Jómagam is, bár igazából nem tudom, hogy miért.

Tél van, bár az időjárás még annyira nem mutatja ennek jelét, a mínuszok még annyira nem röpködnek napközben, sőt. Nem esik hó, csak eső, az viszont mostanság bőven. A kényelmes metropolitan ilyenkor autóba ül és inkább órákkal tovább áll a dugóban a járgányában ülve. Én a bepárásodott villamosablakon keresztül csak fejvakarva nézem, hogy ezek az emberek így jól érzik magukat? Egy dudakoncert cáfol rá a hangosan ki nem mondott kérdésemre. Bár tény, hogy a villamosmegállóban az öreg nénik és bácsik sem tudják megvárni, hogy az ember leszálljon előbb, aztán majd ők fel. Egy túrót. Tülekedés, gyilkos tekintetek, majd a kis "szekerével" végiggörög a cipőmön, mert nem fér el. A cipő nem érdekel, az eső miatt már így is elég tropa, viszont az értetlenségem már nekem is kényszeres dühbe csap át. Itt mindenki megőrült?! Valószínűleg igen. Egy kedves ismerősöm mondta, hogy a székesfővárosban az emberek közlekedési akadálynak nézik egymást. Menniyre igaza van, szebben nem is lehetne megfogalmazni.

Hömpölygő emberhullám az egész város, kosz, bűz, lucsok és rohanás. Az ember dolgozik, majd igyekszik átverekdni magát a csillogó kiraktok előtt a tömegen, hogy időben meg tudja venni az ajándékot szeretteinek a közelgő ünnepekre. Persze még messze vagyunk a karácsonyfa körbeünneplésétől, de a hihetelen, szuper ünnepi ajánlatokkal már november elején bombáznak minket minden reklámfelületen, és a fényben úszó utcákon a kísértés egyre nagyobb. Már most rosszul vagyok a gondolattól, hogy mi lesz egy, két vagy három hét múlva. Azt nem tudom, hogy én hogy fogom megoldani az ajándékvásárlást, de igyekszem minél kevesebb időt tölteni üzletekben, inkább valami egyedi ajándékban gondolkodom, bár sajnos valóban rohanás az élet, így ennek nem sok esélyét látom, hogy barkácsoljak. Szívem szerint mindenkinek - és nem csak a szűk családi körnek - készítenék ajándékot, hanem minden kedves barátomnak és ismerősömnek, és valami olyat, amivel arra tudom emlékeztetni, hogy ez az ünnep nem a minél drágább és csillogóbb ajándékokról szól, hanem arról, hogy megálljunk egy pillanatra és pihenjünk meg ebben a nagy káosznak is hívható életben. Mindenkinek boldog öt percet adnék, egy szimbolikus masnival, hogy ünnepélyessé tegyem. Persze nyilvánvaló, hogy csöpögős, nyálas dolgonak tekintenék páran, vagy giccsesnek, esetleg egyenesen baromságnak. Mindenesetre nekem ez a vágyam. Egy röpke időre csend, nyugalom és békesség. Amikor a hajléktalan az utcán a köztéri karácsonyfa fényében nem egy feles kommersz szeszt Önt magába zordan, hanem  mosolyogva majszol egy bejglit. Amikor udvariasan előreengedjük egymást a kapukban. Amikor nem azon idegeskedünk, hogy nincs idő kiporszívózni, meg nyolc félét sütni az ünnepi asztalra, hanem egy egyszerű, könnyű ételt készíteni és belegondolni, hogy a függönymosás ráér később is. Amikor az ellenőr a metró bejáratánál nem a jegyeket és bérleteket kéri, hanem mosolyogva kellemes ünnepket kíván. Egyáltalán. Tényleg kellemes ünnepeket kívánni szívből és nem csak megszokott reflex-mondatként odabakkantani egymásnak.

Aki eddig nem mondta azt, hogy ez tipikus bilibe lógó kéz esete, vagy nem legyintett azt mondván: "ugyan már..", benne még szintén él a remény, hogy lehet ilyen. Csak az a baj, hogy már bennem is csak homályos hallucinációként sejlenek fel ezek a képek.

Visszaszámolok én is. És most már tudom is miért. Mert hazamegyek. És mert kisvárosunkat a fenti borzadály elkerüli. Talán még a hó is megmarad - ha esik - és nem lesz mindenhol sártenger, mint a szmogköd szorításából nem szabaduló Budapesten. És lesz olyan öt percem, amelyben kikapcsolok mindent és boldognak érzem magam...

Egy falat gyermekkor. Ma nem kell mennem iskolába, mert a doktor bácsi azt mondta, hogy otthon kell feküdnöm. Innom kell sok teát, egyek narancsot és aludjak sokat.

A kedvenc rajzfilmem megy a cartoon network-ön, Dexter laboratóriuma. "No, Dee-Dee don't touch that button!" - Dexter szokás szerint megszívta. 2 perc és kezdődik a Scooby-Doo. Na, azt nem. Rühellem. Egy kretén kutya beszari barátjával és okoskodó társaival szellemnek öltözött piti bűnőzöket kerget a Mystery Machine nevezetű hippi VW mikrobusszal. Szánalmas. Inkább kapcsolok tovább. A TOP Tv-n Szulák Andrea telefonos játékot játszik, de a helyes válaszról lemaradtam, így már csak azt tudom, hogy a nyeremény egy British Knights zoknicsomag, meg valami kapucnis pulóver. Gratulálunk! Philip veszi át a képernyőn az űrgammák egykori gonosz királynőjének(?) helyét, a kívánságműsor következik. Valmi tré számot kérnek, így továbbkapcsolok. Parlamenti közvetítés! Aztabetyármindenit! Na, ezt inkább majd már csak akkor, ha semmmi jó nincs. Kapcs tovább. Az eurosporton korcsolya megy, ezt elnézem egy darabig, de hamar megunom és már a második liter citromos teán vagyok túl, így kis időre eltűnök a tévé elől, hogy helyet csináljak az újabb adag forró italnak.

Jól esik bebújni a takaró alá, kicsit fáztam, valószínűleg lázas vagyok - a homlokomon prizmázó izzadságcseppek is erről tanúskodnak. Nem baj, mindjárt jobban leszek, lassan negyed órája vettem be egy Maripent meg egy Paxirasolt is.

Kapcsolok tovább. A Bitte Lächeln megy az RTL2-n, jó kis házi videók. Ezt most végignézem, bár kezd elnyomni az álmosság. Anya bejön közben az újabb adag teával és elviszi a torkomról a textilzsebkendő-kötést, hogy újra bevizezze. Furcsa, a torkom szabad levegőhöz jut, mintha a fejem is könnyebb lenne, bár a hallásom tompa továbbra is és azért az arcomban az orrdugulás okozta feszülő érzés is megvan még. Visszakaptam a torok-kötésemet, visszadőlök az ágyba. Szokás szerint lepedő már alig van alattam, és a nyakam is egy kicsit elgémberedett a folyamtos tévénézéstől. Werbung. Kihasználom az alkalmat és visszarendezem az ágyneműmet a helyére. A paplan a huzatban már amúgy is kersztbefordult, nem is értem hogyan bírtam vele egyáltalán betakarózni. "Zu Risiken und Nebenwirkungen lesen Sie die Packungsbeilage und fragen Sie Ihren Arzt oder Apotheker". Azt hiszem itt az ideje valami magyar hangot is hallani, így átkapcsolok az mtv1-re. Itt valami nemzetiségi műsor megy, de hamarosan következik a híradó, addigra már Apa is hazaér. Besötétedett, odakinn nagy pelyhekben szállingózik a hó. Nem marad meg, annyira hideg még nincs. Leoltom magam mellett a fényesre sidolozott réz vasutaslámpát,  tekintetem az orromtól centikre lévő kanapé háttámlájának monoton mintjába fúrom.

Csengetnek. A hang nem a megszokott, halk pittyegést hallok közvetlenül a fülem mellett, emellé erős fény párosul. Önkéntelenül belekapaszkodok a mellettem lévő világító fém-műanyag szerkezetbe, ahol lassan körvonalazódni látszik egy felirat: "1 új üzenet".

A hó most is esik, a Viva tv-n Christina Aguilera énekel (vagyis inkább szerteszét hajlít egy hangot), a teának szánt víz a mikróban áll már háromnegyed órája, a torkomról lebomlik a Levi's fejkendő, még éppen el tudom kapni, mielőtt a földre esik. Csont száraz. Ideje újra bevizezni és visszafeküdni az ágyba.

Kilencven. 90 év, egy kedvenc dal felelevenítése, egy nagy család. A mai nap nem csak azoké az embereké, akik már csak a szívünkben élnek, hanem egy szép jubileum napja is.

Kilenceven éve, 1918. november 1-jén látta meg a napvilágot egy olyan ember, akinek édesapám az életét köszönheti - így közvetve én is - a nagymamám. Megélt egy világháborút, egy évezredváltást, és a mai napon 90 gyertyát fújhatott el az ünnepi tortáján.

Ritka, hogy valaki ilyen szép kort él meg, és örülök, hogy ezt a pillanatot, napot a társaságában tölthettem, és örülök azért is különösen, hogy egy nagy család újra összejött e jeles alkalomból. Jó volt így ünnepelni.

Drága Mamó! Isten éltessen!