Fejfájás.Két napja féj a fejem, és a közérzetem is egyre rosszabb. Nem tudok vele mit kezdeni.

A tünetek szombaton erősödtek fel, amikor hazaértem a munkából. Azóta sok mindenen túl vagyok már, de semmi sem változott, csak rövidebb időszakokra szabadultam meg tőle. Egy kis testmozgás (hátha csak fizikai fáradtságra van szükség), forró fürdő, algopyrin, valeriana és 12 óra alvás. Semmi. A 12 óra alvás során is kb. 2 óránként felébredtem és 10 percen belül nem sikerült visszaaludnom. És elkövettem a hibát. Elkeztdtem aggódni. Megmértem a vérnyomásomat, ami még jobban megijesztett. 110-es pulzus mellett olyan magas értéket mért a műszer, hogy le sem merem írni. A régóta feledésbe merült vérnyomás-csökkentőt ismét bevettem. Fél óra múlva sincs semmi hatás. A gondolkodás ilyenkor öl, de olyan lassan, hogy a fejfájás mellette eltörpül. Mi lesz, ha kiderül, hogy valami nagy baj van? Ha nem csak egy múló fejfájás? Lehet, hogy holnap már nem is kelek fel az ágyamból.

Rájöttem, hogy félek a betegségektől és félek a haláltól. Az elmúlás gondolatától mindig is viszolyogtam, a hideg is kirázott. Hogy valami, ami jó volt eddig, egyszer véget ér. Emberi kapcsolataimban általában ekkor roskadtam össze, ha valakit elveszítettem - akár meghalt, vagy akár csak külön utakra terelt minket a sors. De itt az önzőség játszik csak szerepet, mert a "mi lesz VELEM nélküle" effektus jön létre, vagyis csak a saját megváltozott helyzetemet siratom. Most viszont először érzetem azt, hogy az aggaszt, hogy mi lesz, ha én halok meg? Volt már rá példa, amikor agonizáltam, hogy "ezt biztosan nem élem túl", de akkor nem zavart a számon kimondott szó a saját elmúlásomat tekintve, mert tudtam, hogy az állapot nem végleges, még ha annyira kilátástalannak is tűnt az egész. Most meg itt van egy egyszerűnek tűnő fejfájás magas várnyomással tetézve és hirtelen minden olyan végesnek tűnik. És emiatt elgondolkodtam. Eddig úgy voltam vele, hogy nem zavar, ha esetleg eltávozok az élők sorából, úgysem tudok már arról, ha megtörtént, de most már párosult mellé egy érzés, ami eddig nem volt: hogy addig a pontig min kell keresztülmennem, mit kell végigszenvednem.

Szokták mondani: első a család és az egészség. Baromira elcsépelt, de igaz. Nekem is egyből édesanyám jutott eszembe, aki százszor olyan sok nehézségen ment keresztül egy betegségből kifolyólag, ami sokkal nagyobb fájdalom volt, mint az én mostani fejfájásom, és mégis kitartott. Édesapám nem különben, neki is egy elég erős küzdelmet kell folytatnia az egészségéért. Hát küzdök én is. Rá fogok jönni, hogy mi volt az az erő vagy ok, ami kihozta belőlem a fájdalmat, ezáltal egy újabb, eddig ismeretlen félelmet ébrszetetve bennem, és le fogom győzni. Mert van miért, van kikért...

Sohamár. Vakáció ilyen szerencsétlen még az életben nem volt, mint a mostani. Pedig jól indult...

Egész előző héten a munkahelyemnek készítettem filmet, amely megközelítőleg 30 órát vett el az életemből, de az eredmény alapján azt mondhatom megérte. Megérdemeltem érte egy kis kikapcsolódást messze a főváros zajától, tiszta levegőn, édes semmittevéssel.

Ám már a vonaton Zalakaros felé megtörtént az első gebasz. Mindketten a kocsi végébe (mellékhelyiség) mentünk, az mp3 lejátszómat az ülésen hagytam. Bár ne tettem volna! Az előttünk ülő házaspár ugyanis elnézte, hogy kik ültek mögöttük, és egy leszállásra készülődő öreg házaspárnak odaaták - teszem hozzá: teljes jóhiszeműséggel - "itthagyták a mobiltelefonjukat" címmel. Az öreg házaspár meg elvette és leszállt vele Balatonszemesen. ????? Nem cifrázom, kicsit meglepődtem, hogy manapság mi történhet az emberrel, de valljuk be, én is ludas vagyok, mert minek hagytam ott? Summa summarum a lejátszót sem a szemesi forgalmi irodában nem adták le, a helyi rendőrkapitányság meg nem igazán veszi fel a telefont. Én azt sem tudtam, hogy hová legyek dühömben és csalódottságomban, szerencse, hogy van egy oldalbordám, aki viszont nem hagyta annyiban a dolgot: kikövetelte, hogy a házaspár (aki odaadta másnak a kütyüt), kártalanítson. A néni belátta, hogy amit csináltak az gáz, és telefonszámcsere után megígérte, hogy át fogja utalni a lejátszó árát. Sajnáltam őket, mert tényleg nem rosszaakaratból történt az eset, de mégsem maradhat annyiban, mert akkor meg én szívok. Így maradt az ígéret, ami ránézésre be lesz tartva, de hát én már nem lepődök meg semmin, ha mégsem így lesz.

Zalakaros, szar idő, fedett élményfürdő és gyógycentrum. Tömeg, sorbanállás számos létesítménynél, zsúfoltság, idegen nyelven hablatyoló multikulturális zsivaj. Bejutottunk végre az aromaterápiás szaunába, ahol halk nyugtató zene szól, apró fények villannak felváltva a mennyzeten és valami vattacukorhoz hasonlítható édes illat terjeng a fa falak között. Ez volt kb egy percig. Majd berongyolt a féltonnás külföldi (talán szlovén) állat a szottyadt feleségével és határértéken felüli decibelben elkezdtek ott öten beszélgetni meg nevetgélni. Egy percig csak a szemem akasztottam ki, mint ahogy a többi nyugalomra vágyó vendég is, majd a talán köznyelvben is egyértelmű "sssss" hangot adtam ki miközben mutató ujjam a számnak feszítettem. A hatás tökéletes volt. Csend lett. 10 másodpercig, aztán újból nekikezdtek. Másodszor is rászóltam a nagydarab fickóra, aki a tekintetével lesajnált, majd ott folytatta, ahol abbahagyta. Ekkor tüntetőleg 3-4-en kivonultunk gyilkos tekintettel, mert már elegünk volt belőlük, de hát szartak ők magasról az egészre, ezért szép magyarosan elküldtem őket kifelé menet a jó büdös francba (ha jól emlékszem, nem voltam ilyen finom a kifejezéseket illetően).

Sajnos ez rányomta bélyegét a hangulatomra, és kialakult bennem egy vélemény az egész standfürdőt illetően. Másnap inkább aludtunk sokáig, majd délután - jobb program híján - újból ellátogattunk a fürdőbe. Itt kb 1 óra ténfergés után kiváncsi lettem a "fekete lyuk" nevű csúszdára, így leballagtam az alagsorba egy gumikarikáért, és felmentem, hogy egy kalanddal feldobjam a vakációt. Nem is gondoltam volna, hogy tényleg mekkora kaland lesz...

A csúszda egyik kanyarjában az oldalfal magassága fölé kerültem, a gumikarika felém került én meg hasra a csúszdában. Egy-két helyen beütöttem magam, de még volt időm a hátamra fordulni, hogy ne verjem még jobban szét magam. Valemelyest felgyorsulva értem a mdencébe, majd megálltam, hogy bevárjam a félúton elhagyott gumkiarikát, de az csak nem jött. Mondtam az ott dolgozó fürdősnek, hogy hát hogy jártam, de belémfojtották a szót, mert észrevették, hogy ömlik a vér a fejemből. Odakaptam a jobb halántékomhoz, hát sajnos nem hazudtak, folyt a veres patak végig a fejemen. Időközben meghozta a következő lecsúszó az én karikámat is - még jó, hogy neki nem lett baja. A medence szélén leápolták a fejemet, de a doki néni azt mondta, hogy sajna ezt varrni kell. B***ki! Na ez az, ami miatt tudtam ott és akkor, hogy vége a vakációnak. Még a fürdőben jegyzőkönyv, felöltözés, majd mentővel Kanizsára, ahol egy röntgen, három öltés és egy Tetanus után hazamehettem.

Így lett a 4 napos vakációból egy rövid bosszúság-túra. Bár a kaja nagyon finom volt és a szállásra sem lehetett panasz, de hát ez most sajnos mellékes. Ma voltam a kórházban  - már Pesten - kontrollon: azt mondják kicsit látszani fog, de szépen sikerült összevarrni a szemhéjamat, a varratot majd hétfőn ki is szedik.

Megelőlegezve a bizalmat, hogy majd visszakapom az mp3 lejátszóm árát, most indulok és veszek magamnak egy újat.

Zalakaros? Nevermore.

A nyugalom szigete. Közel egy hetes kikapcsolódásomból hazafelé jövet az autó ablakán kikönyökölve megláttam a nyüzsgő fővárost annak dugóba fulladt kocsisorával, a tövig nyomott dudák hangjával, a bűzzel, amely elárasztja a betondzsungelben megült forróságot. Rájöttem, hogy kell az embernek egy saját világ, ahová elvonulhat, amikor már mindenből elég volt, a feszültség nyomasztja, amikor a lelki egyensúlyát helyre kell állítani.

Két film jutott erről eszembe. Az egyik a Csupó Gábor rendezői utasításai alapján készült, Katherine Paterson regényötletéből adaptált családi mozi, amely két gyermekről szól, akik a valós életükben megélt kirekesztettség miatt egy saját képzeletbeli világot alakítanak ki a lakhelyükhöz közeli erdőben, mesebeli lényekkel, kitalált történetekkel. A helyet Terabithiának nevezik el, a film címét talán ebből már mindenki tudja. (Aki nem, és szeretné tudni, katt ide.)

A másik film "A sziget". Ez már egy kicsit modernebb, futurisztikusabb, vagy mondható utópisztikusnak is. Ebben a történetben van egy sziget, az egyetlen olyan hely a világban, ahol még nincs olyan mértékű szennyezettség, hogy egyáltalán élni lehessen. A sztori persze nem ilyen egyszerű, de most nem ecsetelném a részleteket, aki akarja nézze meg (a filmről bővebben itt.)

Mindenkinek lehet egy saját kis nyugalom-szigete. Nem is kell ehhez elmenni messzire, elég ha elképzeled, ahogy Terabithiát. Ott van(nak) veled az(ok) a személy(ek), akivel szívesen vagy együtt, ezen a helyen mindig süt a nap, azt tehetsz, ami akarsz, mindened megvan, és mellőzheted azokat a dolgokat, gondolatokat, amelyektől szabadulnál a valós életedben. Gondtalanul csinálhatod azt, amit máskor nem tehetsz vagy nem mersz. Táncolhatsz, énekelhetsz, nevethetsz végtelenül. Örülhetsz, ölelhetsz, szerethetsz, játszhatsz, akár repülhetsz is. Beszélgethetsz az állatokkal, fákkal, kövekkel, a patakkal, a csillagokkal. Lehetsz te a király, lehetsz akár az udvari bolond a saját váradban, kastélyodban.

Elég, ha csak percekig időzöl itt, máris felfrissülsz, kikapcsolódsz, megnyugszol.

Mindössze képzelet és akarat kell ahhoz, hogy eljuss erre a helyre. Amikor nem szeretnél ebben a világban lenni, akkor csak erősen kell gondolnod a kis szigetedre, és hogy a külvilágot kizárd, érdemes egy kellemes, az érzéshez kapcsolódó zenével elnyomnod a külső zajokat. Vagy akár ha már lefeküdtél aludni, és már leoltottad a villanyt, hunyd be a szemed és szippants bele jó mélyen a levegőbe. Ha harmatfriss illatot érzel, akkor jó helyen jársz...

Pihenés. A következő hetem erről fog szólni. A szükséglet-hierarchiám piramisának alapköve lesz, erre építem a saját kis gúlámat, melynek még nem tudom mi lesz a csúcsán, de most valahogy nem is érdekel. Azzal még ráérek foglalkozni később is.

A fáradtság nem mindig jó. Sőt. Többnyire nem az. A fáradtság lehet pusztán fizikai, vagy szellemi, de ha a kettő már együtt van, az nem vezet jóra. Márpedig én fáradt vagyok már jó ideje, csak nehezen tudatosult bennem.

A fáradtság torzít. Nem csak az arcod, hanem a gondolataidat is, az érzéseidet is. Valamikor ingerlékenyebb vagy, valamikor meg apatikus. Valamikor felpörögsz, valamikor belassulsz. Mint egy megrepedt tükör, amibe belenézel és másként látod magad, mint ezelőtt. Idővel a repedések egyre mélyebbek lesznek, a darabok eltávoldnak a vonalak mentén, a kép összekuszálódik, majd darabokra esik az egész és nem marad semmi csak a csupasz fal.

Ilyen repedésekből törnek elő az indulatok, az ok nélküli félelmek, a félreértés, a tagadás, a kín, a könnyek, az ordítás, a reszketés, a hallucináció. Csupa olyan érzelmek, amelyeket a tükör ép állapotában javarészt visszatart. Ilyenkor egy apró hiba hatalmasnak tűnik, egy viccesnek tűnő megjegyzést véresen komoly sértésnek veszünk, egy kihívást jelentő feladat nem várt bosszúsággá érik, a piros kék lesz és még sorolhatnám. Ahogy ezek áramlanak ki, a repedések széleit folyamatosan feszítik, apró darabokat törnek le, újabb oldalirányú repedéseknek nyitnak utat.

Így talán már érthető, hogy a fáradtság miért nem jó. Kár, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem engedhetjük meg magunknak, hogy a tükrünket megóvjuk tőle, de ha már így alakul, akkor keressük a lehetőséget, hogy egy új, sima felületű ezüst-üvegre tegyünk szert, mert bár a ragsztás is megakadályozza, hogy darabokra hulljon az egész, de a tükörkép ugyanúgy torz marad.

Én most élek a kapott lehetőséggel, és beszerzek egy új tükröt - van rá egy hetem.

Nyolc. '08.08.08. Még négy év ebben az évszázadban, amikor az évszám utolsó két számjegye, a hónap és a nap számjegye megegyezik.

Ez egy szép nap. Nem csak a számokból fakadóan, hanem úgy általánosságban egy kellemes és nyugodt nap volt. Ma a munkából hazafelé jövet nem kellett sokat várnom a buszra, a villamosra - kivételesen. Az utcánk egyik kereszteződésében öt fiatal ült a járdán, és kedélyesen beszélgettek. Láthatóan senkit nem akadályoztak a közlekedésben, csak a péntek délután megérdemelt lazításukkal foglalkoztak és egymással. Máskor szimplán hülyének vagy őrültnek, esetleg "drogos bandának" néztem volna őket, de ma csak mosolyogtam rájuk, és kicsit irigyeltem a szabadságukat.

Ma kezdődött a XXIX. nyári olimpia Pekingben. Négy évente bő két hétig felpezsdül a sportéletre irányuló figyelem, gyanítom, hogy magam is a mérsékelten lelkes esemény-követők táborát fogom gyarapítani. Mert hát azért dolgozni továbbra is kell, és hogy a munkahelyen ne purcanjak ki, azért emberi időben le is kell feküdni aludni - sebaj, egy-két megmérettetés eredményét majd vagy ismétlésből vagy internetről fogom megtudni.

Lényeg: Hajrá Magyarok!!!

Már alig egy óra van vissza ebből a szép napból, de remélem, hogy a mai nap még sikerül aludnom egy keveset, mert holnap is dolgoznom kell, és korán kell kelni. Ez van. De ha már ilyen szép ez a nap, akkor én azt mondom: Nekem 8...

A kezdet. Egy szokványos nap volt a mai, mégis valahogy úgy éreztem, hogy valami ma elkezdődik, ami talán hosszan életem részét fogja képezni. Ha belegondolok, ezt már mondtam nagyon sokszor, aztán már ki tudja, hogy mire is jelentettem ki ezt - ergo nem tarthatott túl sokáig, ha már nem is emlékszem rá.

Talán most másként lesz. Talán...

Minden este leülök a számítógépem elé, ha másért nem, akkor csak azért, hogy az e-mailjeimet letöltsem. Ugyanakkor minden nap önkéntelenül elmélázok valamin, amit akár megoszthatnék másokkal is. Ha a kettőt összekapcsoljuk, akkor máris kilyukadunk oda, hogy ezt a blogot miért is hoztam létre. Színtiszta exhibicionizmus. Ez így is van. Részben. Őszintén szólva saját magam miatt is vágtam bele ebbe az egészbe, mert így vissza tudom nézni (olvasni), hogy mikor mi járt a fejemben, és legfeljebb jót röhögök magamon, vagy elszégyellem magam, esetleg megveregetem a saját vállam. Ez meg már egoizmus. De valljuk be őszintén: aki blogot indít, az valahol biztosan egoista és exhibicionista is, nem?

"Echoes, Silence, Patience & Grace" - a címet többszörösen is loptam. A One Tree Hill egyik epizódjának címéből vettem, ők meg a Foo Fighters egyik albumáról nevezték el a sorozat egyik részét. Visszhangok, csend, türelem és jóindulat... van ami már van, de van olyan is ebből, amit még meg kell tanulnom.