Nyár vége. Méghozzá könyörtelenül. Az elmúlt nyolc napot Tunéziában töltve, majd onnan visszaérve ezt tagadni sem lehetne.

A nyaralásról lesz videó, vannak képek (bőven), lehetne regényeket írni, hogy milyen jó volt, mennyivel lehetett volna jobb az idő még ennél is, hogy mennyi élményt szereztünk ebben a pár napban, mit ettünk, mit ittunk, mit nem ettünk, mit nem ittunk, hogy mennyire szép barnára sültem a napon, a tengerparton, hogy mennyi mindent vettünk, mennyi szépet és kevésbé szépet láttunk stb. Hihetetlen, de nem a nyaralás az, ami most gépelésre késztet, hanem az érzés, ami ezt követően hatalmasodott el rajtam.

Még belül hullámzok így gépelés közben is. Viszont mérhetetlen üresség keletkezett bennem. Nem tudom megmagyarázni, csak körülírni, hogy mennyire el vagyok keseredve, hogy vége van a nyárnak. Édesanyám vigyázott a békeszigetünkre, amíg távol voltunk, most indult haza busszal, és amikor elbúcsúztam tőle, iszonyatosan nagy nehézségek árán tartottam vissza a könnyeimet. A lélegzetem beszorult, a torkom bedagadt, és lélekben mélyen, fájdalmat éreztem, ami szorít még egy kicsit most is. A mosógépbe tett ruhák, törölközők tengerillatát még magamba szívtam mielőtt a kis kerek ajtót kattanásig toltam a masinán. 18 fok van a lakásban. Kiráz a hideg, attól meg pláne, ha belegondolok, hogy egy szál fürdőgatyában mászkáltam a tengerparton még tegnap délelőtt. Még jó, hogy van egy hétvégém összeszedni magamat, mielőtt a munka is elkezdődik, ha ma már dolgoznom kellett volna, valószínűleg mélyebb depresszióba süllyedek, mint amilyenben most érzem magam.

Ha behunyom a szemem, akkor még azt látom, ahogy reggel felkelve a tengerre nézek, meleg van, és hamarosan megyünk Fibivel reggelizni négyesben - Ritával és Danival. A snack bárnál találkozunk, majd a reggeli után a parton együtt lazítunk a napsütésben.

Kinyitva azonban a szememet az abalkon túl zord hideg néz velem farkasszemet, még érzem is, hogy szinte rámmorog. Libabőrös leszek tőle, és nem vigasztal, hogy ez a bőr az évaszkhoz képest kellemesen napbarnított.

Szomorú vagyok. Nem gondoltam volna, hogy egy hét alatt meg lehet szokni olyan dolgokat, amitől ha elszakítanak, mintha egy darabot kitéptek volna a szívemből. Már hiányzik az az alkudozás is a helyi árusokkal, akik akkor még kihoztak néha a sodromból azzal, hogy nem hagytak békén. Most már vígan bevállalnám és akár még jó mókaként is tudnám kezelni. Nem lesz több sótlan tunéziai és nem tunéziai specialitás a tányéromon reggel, vagy egy 3 perc alatt kólával feltöltött pohár, este nyolc után egy palack ásványvíz (mit Gas/ohne Gas), egy csirkehanggal ugrálás darts közben, whiskey-cola fogmosópohárban, kalózhajóról tengrebe ugrálás, tevegelés, halálfélelem a helyi taxiban, nyári esőben, papucsban tócsugrálás A pontból B pontba jutáskor, nem lesz reggel a mosdó mellett hattyú alakra hajtogatott kéztörlő, és nem kell a vécét sem minden öblítés után elzárni. Nem lesz semmi, csak az az élet, amit éltem eddig is az elutazás előtt. Meg fogom szokni, ebben biztos vagyok, csak érzem, hogy egy nyom marad bennem, ami az idő múlásával halványodhat, de el nem múlik sohasem.

Jó volt Veled, Tunézia, nem felejtelek el, és remélem, hogy még találkozunk!