Decemberi hangulat. Közeledik az évvége, mindenki visszaszámol. Jómagam is, bár igazából nem tudom, hogy miért.
Tél van, bár az időjárás még annyira nem mutatja ennek jelét, a mínuszok még annyira nem röpködnek napközben, sőt. Nem esik hó, csak eső, az viszont mostanság bőven. A kényelmes metropolitan ilyenkor autóba ül és inkább órákkal tovább áll a dugóban a járgányában ülve. Én a bepárásodott villamosablakon keresztül csak fejvakarva nézem, hogy ezek az emberek így jól érzik magukat? Egy dudakoncert cáfol rá a hangosan ki nem mondott kérdésemre. Bár tény, hogy a villamosmegállóban az öreg nénik és bácsik sem tudják megvárni, hogy az ember leszálljon előbb, aztán majd ők fel. Egy túrót. Tülekedés, gyilkos tekintetek, majd a kis "szekerével" végiggörög a cipőmön, mert nem fér el. A cipő nem érdekel, az eső miatt már így is elég tropa, viszont az értetlenségem már nekem is kényszeres dühbe csap át. Itt mindenki megőrült?! Valószínűleg igen. Egy kedves ismerősöm mondta, hogy a székesfővárosban az emberek közlekedési akadálynak nézik egymást. Menniyre igaza van, szebben nem is lehetne megfogalmazni.
Hömpölygő emberhullám az egész város, kosz, bűz, lucsok és rohanás. Az ember dolgozik, majd igyekszik átverekdni magát a csillogó kiraktok előtt a tömegen, hogy időben meg tudja venni az ajándékot szeretteinek a közelgő ünnepekre. Persze még messze vagyunk a karácsonyfa körbeünneplésétől, de a hihetelen, szuper ünnepi ajánlatokkal már november elején bombáznak minket minden reklámfelületen, és a fényben úszó utcákon a kísértés egyre nagyobb. Már most rosszul vagyok a gondolattól, hogy mi lesz egy, két vagy három hét múlva. Azt nem tudom, hogy én hogy fogom megoldani az ajándékvásárlást, de igyekszem minél kevesebb időt tölteni üzletekben, inkább valami egyedi ajándékban gondolkodom, bár sajnos valóban rohanás az élet, így ennek nem sok esélyét látom, hogy barkácsoljak. Szívem szerint mindenkinek - és nem csak a szűk családi körnek - készítenék ajándékot, hanem minden kedves barátomnak és ismerősömnek, és valami olyat, amivel arra tudom emlékeztetni, hogy ez az ünnep nem a minél drágább és csillogóbb ajándékokról szól, hanem arról, hogy megálljunk egy pillanatra és pihenjünk meg ebben a nagy káosznak is hívható életben. Mindenkinek boldog öt percet adnék, egy szimbolikus masnival, hogy ünnepélyessé tegyem. Persze nyilvánvaló, hogy csöpögős, nyálas dolgonak tekintenék páran, vagy giccsesnek, esetleg egyenesen baromságnak. Mindenesetre nekem ez a vágyam. Egy röpke időre csend, nyugalom és békesség. Amikor a hajléktalan az utcán a köztéri karácsonyfa fényében nem egy feles kommersz szeszt Önt magába zordan, hanem mosolyogva majszol egy bejglit. Amikor udvariasan előreengedjük egymást a kapukban. Amikor nem azon idegeskedünk, hogy nincs idő kiporszívózni, meg nyolc félét sütni az ünnepi asztalra, hanem egy egyszerű, könnyű ételt készíteni és belegondolni, hogy a függönymosás ráér később is. Amikor az ellenőr a metró bejáratánál nem a jegyeket és bérleteket kéri, hanem mosolyogva kellemes ünnepket kíván. Egyáltalán. Tényleg kellemes ünnepeket kívánni szívből és nem csak megszokott reflex-mondatként odabakkantani egymásnak.
Aki eddig nem mondta azt, hogy ez tipikus bilibe lógó kéz esete, vagy nem legyintett azt mondván: "ugyan már..", benne még szintén él a remény, hogy lehet ilyen. Csak az a baj, hogy már bennem is csak homályos hallucinációként sejlenek fel ezek a képek.
Visszaszámolok én is. És most már tudom is miért. Mert hazamegyek. És mert kisvárosunkat a fenti borzadály elkerüli. Talán még a hó is megmarad - ha esik - és nem lesz mindenhol sártenger, mint a szmogköd szorításából nem szabaduló Budapesten. És lesz olyan öt percem, amelyben kikapcsolok mindent és boldognak érzem magam...
