2013 - Hun van a cucc? Azt a mindenit, de jó régen írtam már ide... Arra a kérdésre (ha bárki feltenné), hogy 'miért?', egy egyszerű 'nemtom' válasszal tudnék szolgálni.

Gondolkodhatnék okokon jómagam is, de minek? A tényen, hogy szartam a blogomra - nem változtat. Érdekes, hogy most az év utolsó napján eszembe jutott, ugyanakkor nem meglepő: ilyenkor az ember az átlagosnál hajlamosabb arra, hogy számba vegye az elmúlt év eseményeit és elgondolkozzon a történteken. Én is ezt teszem...

Voltam Frankfurtban az év elején, bár majdnem nem lett belőle semmi, a Lufthansa folyamatos járattörlése miatt - kemény, havazós tél volt, láttam Európa legmagasabb felhőkarcolóinak egyikét ott, nem egy nagy etwas (ha már német) így külsőleg, de mégiscsak egy kuriózum. Ja, de miért is voltam ott: Lean Six Sigma tréning, Green belt szint - kár hogy nem lett belőle semmi. Bukás. Márciusban megint bukás, ismét a munkahelyemen lettem kegyvesztett, kisebb idegösszeomlás, hirtelen súlyvesztés, de az a fasza gyerek, aki a padlóra küldés után még feláll. Na ezért nem vagyok én fasza gyerek, mert míg a bíró leszámolja a tízet, addig engem a gravitáció a földön tart. Kábé olyan 43-ig számolt volna a bíró, amikor végre felálltam és tántorogva a ködbe vesztem. Mindegy, a dolgok nem véletlenül történnek az emberrel, kivárom, míg egyszer megtörténik az AHA élmény. Még szerencse, hogy el voltam foglalva egy jóval kedvesebb eseményre való felkészüléssel, így nem volt időm siránkozni a nyavalyáimon, ami nagyon hasznos így utólag belegondolva. Na mindenesetre akárhányszor a sors az ostorával véres csíkokat húz a lelkemen, nem fogok minden alkalommal egy esküvői szervezkedésbe menekülni. Igen. Június kellős közepén megházasodtam. Soha többé nem fogok, ezt ígérem, de nem azért, mert ez nekem annyira megterhelő volt, vagy macerás, vagy nyűg - nem, pont ellenkezőleg. Életem szerelmével összekötöttük az életünket, és egy nagyon szép nap volt, és mindig is életem egyik legszebb napja lesz. Mondhatnám azt is, hogy tető alá hoztuk, mivel az eddigi bérelt tető és az azt támasztó falak tragikus hirtelenséggel elszálltak volna a fejünk felől, ha nem döntünk hasonlóképpen drasztikus gyorsasággal, és nem tesszük rá a tenyerünket. Most tizenöt évig rajta kell tartanunk a hitellel bélelt kis kezünket, különben mehetünk a Margit híd alá. De csak azért oda, mert olyan szépen felújították, jó a közlekedés, közvetlen elérhető egy viszonylag békés és zöldövezettel tarkított sziget... Na, a lényeg, hogy a közös életünk első szögbeverése (nász) után egyből lakás- és hiteltulajdonosok lettünk, csodálatos dolog, hogy az utóbbi mulandó (ezt utólag a helyesírás-ellenőrző javította, én aszittem' ez hosszú ú-val van.. na mindegy). A papírmunka útvesztőjében, hogy ne tévedjünk el, elmenekültünk egy szigetre (Szardínia - nászút), hogy egy kicsit az év eddigi eseményzuhatagából kizökkenjünk és megpihenjünk mindketten. Nem eresztem bő lére, de a választott helyszín nem volt a legtökéletesebb, ugyanakkor azért fogjam már be a pofámat, mert ooooolyan szép helyeken is jártunk, és nem kellett mással, csak magunkkal törődni, úgyhogy tényleg ne nyígjak már, az isten szerelmére. Az év hátralévő része arról szólt, hogy egyengettük kis házaséletünket, csinosítgattuk, korszerűsítgettük régi-új otthonunkat. A munkahely lassan már tényleg a második otthonom lett eközben, és felért néha egy olyan nemkívánatos rokonnal, akit elküldesz az anyjába az egész pereputtyával együtt, de hát mutasson nekem valaki egy olyan multicéget, ahol minden szép és jó (Google-nál dolgozó olvasók kíméljenek). Szóval ha szar is volt néha és konkrétan szétb***ott az ideg a sok 'nagy-az-isten-állatkertje-lakója' típusú elvetemült egyéntől, akivel a sors összehozott (és még fog is ezután), nyaelni tudni kell, elvégre az, hogy jól élsz, nem az államnak köszönheted, hanem a munkáltatódnak (na jó meg egy picit talán magadnak is). Év végén a szülinapom lázasan telt, már majdnem a karácsonyom is, de szerencsére meg tudtam állni egy picit most, és hagytam magamnak időt arra, hogy regeneráljam a lelkem és a testem is, így most állok a földön és nézem, ahogy az óra kismutatója idén utoljára közelít a tizenketteshez.

Szóval bár lételemem az önsajnálat (örökölt tulajdonság - bocs, anya), de ha belegondolok, szeretem azt, ahol most vagyok, van családom (több is most már) és vannak barátaim, vannak macskáim is, van munkahelyem, egészséges vagyok, nem mondhatom, hogy szűkölködöm. Az élet szép. Közhely. De tényleg az, még ha igaznak is tűnik.

So, where's the pulp? Inside you.