Pihenés. A következő hetem erről fog szólni. A szükséglet-hierarchiám piramisának alapköve lesz, erre építem a saját kis gúlámat, melynek még nem tudom mi lesz a csúcsán, de most valahogy nem is érdekel. Azzal még ráérek foglalkozni később is.

A fáradtság nem mindig jó. Sőt. Többnyire nem az. A fáradtság lehet pusztán fizikai, vagy szellemi, de ha a kettő már együtt van, az nem vezet jóra. Márpedig én fáradt vagyok már jó ideje, csak nehezen tudatosult bennem.

A fáradtság torzít. Nem csak az arcod, hanem a gondolataidat is, az érzéseidet is. Valamikor ingerlékenyebb vagy, valamikor meg apatikus. Valamikor felpörögsz, valamikor belassulsz. Mint egy megrepedt tükör, amibe belenézel és másként látod magad, mint ezelőtt. Idővel a repedések egyre mélyebbek lesznek, a darabok eltávoldnak a vonalak mentén, a kép összekuszálódik, majd darabokra esik az egész és nem marad semmi csak a csupasz fal.

Ilyen repedésekből törnek elő az indulatok, az ok nélküli félelmek, a félreértés, a tagadás, a kín, a könnyek, az ordítás, a reszketés, a hallucináció. Csupa olyan érzelmek, amelyeket a tükör ép állapotában javarészt visszatart. Ilyenkor egy apró hiba hatalmasnak tűnik, egy viccesnek tűnő megjegyzést véresen komoly sértésnek veszünk, egy kihívást jelentő feladat nem várt bosszúsággá érik, a piros kék lesz és még sorolhatnám. Ahogy ezek áramlanak ki, a repedések széleit folyamatosan feszítik, apró darabokat törnek le, újabb oldalirányú repedéseknek nyitnak utat.

Így talán már érthető, hogy a fáradtság miért nem jó. Kár, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem engedhetjük meg magunknak, hogy a tükrünket megóvjuk tőle, de ha már így alakul, akkor keressük a lehetőséget, hogy egy új, sima felületű ezüst-üvegre tegyünk szert, mert bár a ragsztás is megakadályozza, hogy darabokra hulljon az egész, de a tükörkép ugyanúgy torz marad.

Én most élek a kapott lehetőséggel, és beszerzek egy új tükröt - van rá egy hetem.